Hírek

Releváns jogszabályok:
– 2000. évi C. törvény a számvitelről
– 1996. évi LXXXI. törvény a társasági adóról és az osztalékadóról
– 2007. évi CXXVII. törvény az általános forgalmi adóról

A bizonylati elv azt jelenti, hogy csak bizonylat alapján szabad könyvelni, valamint a könyvvitelben az összes bizonylat adatait rögzíteni kell. A teljesség elvéhez tartozik az is, hogy az adott üzleti évre vonatkozó bizonylatok hiánytalanul, időrendi sorrendben feldolgozottak legyenek [a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény – a továbbiakban: Szt. 15. § (2) bekezdés).
A bizonylati fegyelem azt jelenti, hogy a számviteli/könyvviteli nyilvántartásokba csak szabályszerűen kiállított bizonylat alapján szabad adatokat bejegyezni. Szabályszerű az a bizonylat, amely az adott gazdasági műveletre (eseményre) vonatkozóan a könyvvitelben rögzítendő és a más jogszabályban előírt adatokat a valóságnak megfelelően, hiánytalanul tartalmazza, megfelel a bizonylat általános alaki és tartalmi követelményeinek, és amelyet – hiba esetén – előírásszerűen javítottak.

Bizonylatfajták
Az alapbizonylatok megjelenési formájukat tekintve lehetnek beérkező számlák, kimenő számlák vagy beérkező, illetve kimenő számlát helyettesítő okmányok, szerződések, belső kiállítású számlák és egyéb bizonylatok.
Egy vállalkozáshoz akkor érkeznek be számlák, ha valamit, azaz terméket vásárol, vagy szolgáltatást vesz igénybe. A beérkező számlák tehát a beszerzésekhez kapcsolódnak. A beérkező számlákat a termék szállítója vagy a szolgáltatás nyújtója állítja ki. Ettől az általános szabálytól azonban a magánszemélyektől való felvásárlás esete eltér, mert a felvásárló vállalkozás a felvásárlás alapjául szolgáló adásvételi szerződést használja ebben az esetben a beszerzés bizonylataként.
A vállalkozás a termékértékesítéseiről vagy a szolgáltatásnyújtásairól számlát bocsát ki a vevőjének, aki e számlák alapján fizeti ki az értékesítés ellenértékét. Ebből következik, hogy a kimenő számlák következményeképpen a vállalkozás bevételre tesz szert. Ezek a bevételek lehetnek a tevékenységekhez kapcsolódó vagy egyéb bevételek.
Vannak olyan gazdasági események (bár ezek száma egyre ritkul), amelyeket szerződés alapján lehetne elszámolni a számvitelben, azonban más jogszabályok – pl. az Áfa tv. – szükségessé teszik a számlázást, a közbeeső számlázást vagy a részszámlázást. (Ilyenek pl. a folyamatosan teljesített szolgáltatások vagy az importletét kimutatása stb.) Ezenkívül egyéb belső bizonylatok is vannak, például a pénzmozgásokról a kiadási és bevételi pénztárbizonylatok, a raktárra vételről a raktárba vételezési jegy, a felhasználásról a raktári kivételezési bizonylat stb. Megállapítható tehát, hogy a belső bizonylatok a vállalkozáson belüli tevékenység regisztrálására szolgálnak, az ottani folyamatokat lehet a segítségükkel nyomon követni.
A számvitel feladata a bizonylatok megfelelő csoportosítása (kontírozása) után az azokon szereplő adatok, információk feldolgozása. A bizonylatokat azért kell csoportosítani, hogy összevont (szintetikus) adatokat lehessen belőlük előállítani, melyek a beszámolóban, vagy a mérleg, vagy az eredménykimutatás megfelelő sorain jelennek majd meg. A számlakeret ezt a csoportosítást segíti elő, ugyanis lehetővé teszi, hogy az azonos gazdasági műveletek adatai ugyanott jelenjenek meg. Például a költségek az 5., a ráfordítások a 8. számlaosztályban, a bevételek a 9. számlaosztályban stb. Csak a számlák csoportosítása és adataik összesítése után foghatunk hozzá a főkönyvi könyveléshez, és a beszámoló összeállításához szükséges többi művelethez.
A bizonylatok megőrzése
A gazdálkodó az üzleti évről készített beszámolót, az üzleti jelentést, valamint az azokat alátámasztó leltárt, értékelést, főkönyvi kivonatot, továbbá a naplófőkönyvet vagy más, a számviteli törvény követelményeinek megfelelő nyilvántartást olvasható formában legalább 8 évig köteles megőrizni.
A könyvviteli elszámolást közvetlenül és közvetetten alátámasztó számviteli bizonylatot (ideértve a főkönyvi számlákat, az analitikus, illetve részletező nyilvántartásokat is) legalább 8 évig kell olvasható formában, a könyvelési feljegyzések hivatkozása alapján visszakereshető módon megőrizni. A folyószámláknál az elévülési idő a folyószámla megszűnésének időpontjával kezdődik.
A szigorú számadású bizonylatok rontott példányaira is vonatkozik a 8 évig tartó megőrzési kötelezettség.
A megőrzési időn belüli szervezeti változás (ideértve a jogutód nélküli megszűnést is) nem hatálytalanítja e kötelezettséget, ezért a bizonylatok megőrzéséről a szervezeti változás végrehajtásakor intézkedni kell.
Az elektronikus formában kiállított bizonylatot – a digitális archiválás szabályairól szóló jogszabály előírásainak figyelembevételével – elektronikus formában kell megőrizni, úgy, hogy az alkalmazott módszer biztosítsa a bizonylat összes adatának késedelem nélküli előállítását, folyamatos leolvashatóságát, illetve kizárja az utólagos módosítás lehetőségét.
Az eredetileg nem elektronikus formában kiállított bizonylatról – a papíralapú dokumentumokról elektronikus úton történő másolat készítésének szabályairól szóló jogszabály előírásainak figyelembevételével – készített elektronikus másolattal is teljesíthető a számviteli törvény szerinti bizonylatmegőrzési kötelezettség, ha a másolatkészítés alkalmazott módszere biztosítja az eredeti bizonylat összes adatának késedelem nélküli előállítását, folyamatos leolvashatóságát, illetve kizárja az utólagos módosítás lehetőségét (Szt. 169. §).
Amennyiben a könyvviteli nyilvántartás, mint számviteli bizonylat technikai vagy optikai eljárás eredménye, biztosítani kell az adatok vizuális megjelenítése érdekében azoknak a – szükség esetén – késedelem nélküli kiíratását, továbbá az egyértelmű azonosítás érdekében a kódjegyzéket [Szt. 167. § (6) bek.].
Az elektronikus dokumentum megőrzésére kötelezett a megőrzési kötelezettség lejártáig folyamatosan köteles biztosítani, hogy az elektronikus dokumentum megőrzése olyan módon történjen, amely védi az elektronikus dokumentumot a törlés, a megsemmisítés, a véletlen megsemmisülés, az utólagos módosítás és sérülés, valamint a jogosulatlan hozzáférés ellen.
A megőrzésre kötelezett köteles biztosítani, hogy az őrzött elektronikus dokumentum értelmezhetősége, olvashatósága – például a dokumentum megjeleníthetőségét lehetővé tevő szoftver- és hardverkörnyezet biztosításával – a megőrzési kötelezettség időtartama alatt megmaradjon [1/2018. (VI. 29.) ITM rendelet 3. §].
Tévesen kiállított számla  
Az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Áfa tv.) 159. § (1) bekezdése alapján az adóalany köteles – ha e törvény másként nem rendelkezik – az általa, ilyen minőségben, belföldön, ellenérték fejében teljesített termékértékesítéséről, szolgáltatásnyújtásáról a termék beszerzője, szolgáltatás igénybevevője részére, ha az az adóalanytól eltérő más személy vagy szervezet, számla kibocsátásáról gondoskodni.
Abban az esetben, ha a kibocsátott számlán hibásan tüntették fel a termékértékesítést megrendelő adóalanyt, tehát a számlát más adóalany nevére állították ki, akkor azt mindenképpen korrigálni szükséges. Amennyiben a számla további adatai a valóságnak megfelelnek, más adatot javítani nem kell. A számla kibocsátójának a számlán elírt név megfelelő javítása mellett nincsen sem önellenőrzési, sem utólagos áfaelszámolási kötelezettsége, tekintettel arra, hogy az ilyen irányú számlakorrekció nincs kihatással a korábban befizetett áfa összegére.
Mivel ilyenkor a számlán szereplő felek között nem jött létre az ott feltüntetett ügylet, az adóalanynak a tévedésből más részére kiállított, eredeti számla érvénytelenítéséről gondoskodnia kell az Áfa tv. 170. §-ának megfelelően, valamint e mellett pótolnia kell a tényleges vásárló részére az ügyletet tanúsító helyes, új számlát.
Ha az eredeti számlán tévedésből feltüntetett számlát befogadó adóalany a számlán feltüntetett áfát (a téves számla birtokában) levonásba helyezte, azt önellenőrzéssel korrigálnia szükséges a hiba feltárását követően, ugyanis – tekintettel arra, hogy a bizonylat szerinti ügyletnek nem ő volt a tényleges igénybevevője – annak levonására eleve nem volt jogosult. A számla tényleges jogosultja pedig az ügyletet tanúsító, nevére kiállított számla birtokában, az ügylethez kapcsolódó adólevonási jogát gyakorolhatja (annak egyéb törvényi feltételeinek fennállása esetén), mely szintén nem korlátozható eredeti teljesítési időpont szerinti adómegállapítási időszakra vonatkozóan.
Mindezzel összefügg az Szt. 165. § (2) bekezdése, melynek értelmében a számviteli (könyvviteli) nyilvántartásokba csak szabályszerűen kiállított bizonylat alapján szabad adatokat bejegyezni. Szabályszerű az a bizonylat, amely az adott gazdasági műveletre (eseményre) vonatkozóan a könyvvitelben rögzítendő és a más jogszabályban előírt adatokat a valóságnak megfelelően, hiánytalanul tartalmazza, megfelel a bizonylat általános alaki és tartalmi követelményeinek, és amelyet – hiba esetén – előírásszerűen javítottak (bizonylati fegyelem).
Az Szt. 15. § (3) bekezdése értelmében a könyvvitelben rögzített és a beszámolóban szereplő tételeknek a valóságban is megtalálhatóknak, bizonyíthatóknak, kívülállók által is megállapíthatóknak kell lenniük. Értékelésük meg kell, hogy feleljen az e törvényben előírt értékelési elveknek és az azokhoz kapcsolódó értékelési eljárásoknak (a valódiság elve). Az Szt. 165. §-a tartalmazza a bizonylati elv és a bizonylati fegyelem követelményeit. Eszerint akkor szabályszerű a bizonylat – többek között -, ha az adatokat a valóságnak megfelelően, hiánytalanul tartalmazza.
Költségelszámolások alapja
A bevételszerző tevékenység önmagában eredményezi a költségek előfordulását, megjelenését, illetve vannak olyan alapvető költségek, ráfordítások, melyek nélkül nem lehet bevételt elérni. Ezek csoportja: közvetlen anyagköltség, szállításra fordított kiadások, humánerőforrás költségei, minden, a működés során előforduló költség, cégautó költségei, hitelfelvétel és annak kamatai, utazási- és szállásköltség, telefon, rádió, internetköltségek stb. Vannak olyan költségek, melyek egy vállalkozás működése során elengedhetetlenül felmerülnek, de nem a közvetlen költségek csoportját képezik, így pl. marketing költségek, piackutatási költség, felszerelés, minőségi irodai berendezések költsége.
A Tao tv-nek nincs önálló számla fogalma, e tekintetben a Szt. rendelkezéseit kell alapul venni. Az Szt. XI. fejezete rendelkezik a könyvvezetésről, bizonylatolásról. A Szt. 166. § (1) bekezdés szerint számviteli bizonylat minden olyan a gazdálkodó által kiállított, készített, illetve a gazdálkodóval üzleti vagy egyéb kapcsolatban álló természetes személy vagy más gazdálkodó által kiállított, készített okmány (számla, szerződés, megállapodás, kimutatás, hitelintézeti bizonylat, bankkivonat, jogszabályi rendelkezés, egyéb ilyennek minősíthető irat) – függetlenül annak nyomdai vagy egyéb előállítási módjától –, amely a gazdasági esemény számviteli elszámolását (nyilvántartását) támasztja alá. Számviteli bizonylat alatt a Szt. is elsősorban a számlát tekinti, ugyan maga a számla fogalma nem került külön definiálásra. Számlának az a bizonylat tekinthető a számvitelben az Szt. 167. § (1) bekezdése szerint, melyet a Szt. 165. § (1) bekezdésének megfelelően, a Szt. szerinti adattartalommal került kiállításra.
A költségek elszámolásához szorosan kapcsolódik a megfelelő bizonylatok meglétének követelménye. Kiemelendő, hogy egy költség nem attól lesz elszámolható, hogy bizonylattal alátámasztott, hanem hogy ésszerűen, életszerűen a vállalkozás érdekét szolgálja. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Tao tv. 3. sz. mellékletének B) része 2014. évtől kiegészült egy új, 21. ponttal, mely szerint a vállalkozási tevékenység érdekében felmerült költségnek, ráfordításnak minősül a 8. § (1) bekezdés d) pontja alkalmazásában az éttermi szolgáltatás igénybevétele esetén a bankkártyával, hitelkártyával történő fizetésre tekintettel kapott nyugta alapján elszámolt költség, ráfordítás, feltéve, hogy a szolgáltatás igénybevétele a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerinti reprezentáció céljából történik. Az idézett jogszabály kapcsán felmerülhet a – sokat vitatott – kérdés, hogy ezt a költséget akkor most nyugta alapján lehet-e e könyvelni-e vagy sem. Attól, függ… Mitől is? Az Szt. szerint a könyvviteli, számviteli nyilvántartásokba csak szabályszerűen kiállított bizonylat alapján szabad adatokat bejegyezni.
Szabályszerű az a bizonylat, amely az adott gazdasági műveletre, eseményre vonatkozóan a könyvvitelben rögzítendő és a más jogszabályban előírt adatokat a valóságnak megfelelően, hiánytalanul tartalmazza, megfelel a bizonylat általános alaki és tartalmi követelményeinek, és amelyet – hiba esetén – előírásszerűen javítottak, szól az Szt. 165. § (2) bekezdése. Az, hogy a vállalkozás bankkártyájával fizették ki az éttermi szolgáltatást, még nem teszi a kiadást biztosan a vállalkozás érdekében felmerült költséggé. Ennek minősítése az adózó feladata. Amennyiben nyugta alapján kerül elszámolásra az adott költség, nem árt figyelembe venni, mit is tartalmaz a számviteli szabályzat, azzal ugyanis összhangban kell tevékenykednünk. Az áfa szempontjából, adólevonás tekintetében a nyugta alapján elszámolt éttermi költség azért nem vet fel problémát, mert a levonási tilalmak – Áfa tv. 124. § – között szerepel. Adólevonás azonban csak számla alapján eszközölhető az Áfa tv. 127. § és 120. § a) pontja szerint. Adólevonási jog korlátozása alóli feloldást az Áfa tv. 125. § tartalmazza.
Amennyiben a vállalkozás nem rendelkezik a felmerült költségről megfelelő bizonylattal, akkor azokat nem lehet a könyvelésben szerepeltetni, annak elszámolása, nem megfelelő kiállítása sérti mind az Szt., mind az adójogi előírásokat, és adott esetben akár az Art. 172. § (1) bekezdése e) pontja szerinti mulasztási bírsággal is sújtható.
A Tao tv. 1. § (2) bekezdése szerint az adókötelezettséget, az adót befolyásoló, annak csökkenését eredményező szabály, adóelőny (adómentesség, adókedvezmény) annyiban alkalmazható, illetőleg érvényesíthető, amennyiben az annak alapjául szolgáló jogügylet, más hasonló cselekmény tartalma megvalósítja a szabály, az adóelőny célját. Az alkalmazhatóságot, illetőleg az érvényesíthetőséget annak kell bizonyítania, akinek az érdekében áll. Ha a jogügylet tartalma alapján az állapítható meg, hogy annak célja csak adóelőny elérése az egyik vagy mindkét fél számára, akkor a jogügylet alapján elszámolt költség, ráfordítás, nem minősül a vállalkozás érdekében felmerült költségnek, ráfordításnak, illetve adóelőny nem érvényesíthető. Ez az elv tulajdonképpen az Art. 1.§-ban rögzített rendeltetésszerű joggyakorlás-követelmény átültetését valósítja meg, mely szerint az adójogviszonyokban a jogokat rendeltetésszerűen kell gyakorolni. Az adótörvények alkalmazásában nem minősül rendeltetésszerű joggyakorlásnak az olyan szerződés vagy más jogügylet, amelynek célja az adótörvényben foglalt rendelkezések megkerülése.
A Tao tv. 3. sz. melléklete A) része tartalmazza a nem a vállalkozási tevékenység érdekében felmerülő, míg a B) rész a vállalkozási tevékenység érdekében felmerülő egyes költségeket, ráfordításokat. Természetesen a felsorolás nem taxatív, a melléklet példálózva sorolja fel a leggyakrabban előforduló eshetőségeket, azonban az itt fel nem sorolt költségek, ráfordítások tekintetében is megállapítható, hogy azok a vállalkozási tevékenység érdekében merültek fel. A nevesítés minősítésének annyiban van jelentősége, hogy a felsorolt költségeket sem az adózó, sem az adóhatóság nem minősítheti eltérően. A nem nevesített költségek tekintetében azonban az adózónak kell bizonyítania, hogy azok a vállalkozási tevékenység érdekében merültek fel, a költségek minősítésénél az ésszerű gazdálkodás követelményét azonban minden esetben szem előtt kell tartani, illetve figyelembe kell venni. Így – a felsorolt, illetve fel nem sorolt költségek vonatkozásában is – az adózó van abban a helyzetben, hogy az adott költségeknek, ráfordításoknak az adózás előtti eredményre gyakorolt hatását megítélje az ügylet valós gazdasági tartalma alapján.