A becslés intézménye évtizedek óta az önadózásra épülő hazai adóigazgatási rendszer elválaszthatatlan része. Bár a köztudatban sokszor önálló eljárásként él (különösen a korábbi „vagyonosodási vizsgálatok” okán), valójában a becslés egy sajátos, szigorú törvényi keretek közé szorított bizonyítási módszer. Jelen cikk célja, hogy átfogó képet adjon a becslés anyagi és eljárásjogi szabályairól, a bizonyítási teher megfordulásának dogmatikájáról, az alkalmazott módszerekről, valamint a legfontosabb kúriai jogeseteken keresztül bemutassa a jogintézmény gyakorlati működését.
Az adóellenőrzés általában a rendelkezésre álló tények, dokumentumok alapján történik. Vannak azonban olyan esetek, ahol a törvény ezt a bizonyítási terhet megfordítja, s megengedi az adóhatóságnak azt, hogy a dokumentumokkal alá nem támasztott megállapítást tegyen, mellyel szemben természetesen van ellenbizonyításnak helye. A becslést a szakirodalom olyan módszernek tekinti, mely a törvényeknek megfelelő, valóságos adó -illetve költségvetési támogatás alapját valószínűsíti.
Az utólagos adómegállapításnál előfordul, hogy a „hagyományos módszerekkel” az adóalapot, adót nem lehet meghatározni. Ekkor az adóhatóság a becslést alkalmazhatja, melynek feltételeit a Jogtár Navigátor ábráján mutatjuk be.
The post Utólagos adómegállapítás: a becslés alkalmazásának esetkörei appeared first on Adó Online.