Hírek

A sorozat előző részeit itt olvashatja.
Kriptoeszközökkel folytatott ügyletek áfakezelése (folyt.)
A C-264/14. sz. Hedquist-ügyben hozott EUB-ítélet
 Kriptoeszközökkel kapcsolatosan egyelőre az EUB ítélkezési ítélkezési gyakorlatában egyetlen döntés található: a C-264/14. sz. Hedquist-ügyben hozott ítélet.
Az ítélet tényállása szerint D. Hedqvist hagyományos devizák „bitcoin” virtuális devizára való át‑ és visszaváltását jelentő szolgáltatást kívánt nyújtani egy társaságon keresztül, és a svéd adójogi bizottság előzetes állásfoglalását kérte arról, hogy kell‑e fizetnie héát a „bitcoin” virtuális devizaegységek vétele és eladása után. Az adójogi bizottság úgy ítélte meg, hogy ellenérték fejében történő átváltási szolgáltatásról van szó, amely azonban adómentesség alá esik. A svéd adóhatóság vitatta az ügylet adómentességét. A nemzeti bíróság az alábbi kérdésekkel fordult az EUB felé:

Úgy kell‑e értelmezni a héairányelv 2. cikkének (1) bekezdését, hogy ellenszolgáltatás fejében teljesített szolgáltatásnyújtásnak minősülnek az értékesítő által az átváltási árfolyamba épített ellenérték fejében végrehajtott, virtuális deviza és hagyományos deviza átváltása, illetve visszaváltása formájában megvalósuló ügyletek?
Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén úgy kell‑e értelmezni a 135. cikk (1) bekezdését, hogy a fent említett átváltási ügyletek adómentesek?

Az első kérdés tekintetében az EUB megállapította, hogy a kétirányú áramlást biztosító „bitcoin” virtuális deviza, amelyet az átváltási ügyletek keretében hagyományos devizákra váltanak át, nem minősíthető a héairányelv 14. cikke értelmében vett „birtokba vehető dolognak”, mivel e virtuális devizának nincs más célja, mint az, hogy fizetőeszközként használják. A hagyományos devizákra ugyanez jellemző, hiszen olyan pénzekről van szó, amelyek törvényes fizetőeszközök. Következésképpen az alapeljárás tárgyát képező, különböző fizetőeszközök átváltásából álló ügyletek nem tartoznak az irányelv említett 14. cikkében foglalt „termékértékesítés” fogalma alá. Ilyen körülmények között ezen ügyeletek a héairányelv 24. cikkének értelmében vett szolgáltatásnyújtásnak minősülnek.
Ami a szolgáltatásnyújtás visszterhes jellegét illeti, az EUB emlékeztetett arra, hogy valamely szolgáltatásnyújtást csak akkor teljesítenek a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében vett „ellenérték fejében”, és így az csak akkor héaköteles, ha a nyújtott szolgáltatás és az adóalany által kapott ellenérték között közvetlen kapcsolat áll fenn. Ilyen közvetlen kapcsolat áll fenn akkor, ha a szolgáltatásnyújtó és a szolgáltatást igénybe vevő között létezik olyan jogviszony, amelynek keretében kölcsönös szolgáltatások kerülnek átadásra úgy, hogy a szolgáltatásnyújtó által kapott juttatás képezi a szolgáltatást igénybe vevő számára nyújtott szolgáltatás tényleges ellenértékét.
Az EUB megállapította, hogy D. Hedqvist társasága és a vele szerződő felek között kölcsönösségen alapuló jogviszony áll fenn, amelynek keretében az ügylet felei kölcsönös kötelezettséget vállalnak arra, hogy bizonyos valutában valamilyen összeget átadnak, és annak ellenértékét kétirányú áramlást biztosító virtuális devizában veszik át, illetve fordítva. Az is világos, hogy e társaságnak a szolgáltatásnyújtásáért azon haszonkulcsnak megfelelő ellenértéket fizetnek, amelyet a társaság figyelembe vett azon átváltási árfolyamok kiszámításánál, amelyen az érintett devizákat értékesíteni és megvásárolni kívánja. Az EUB emlékeztetett arra, hogy a szolgáltatásnyújtás visszterhes jellegének megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az ilyen ellenérték nem valamilyen díj vagy különös költség megfizetésének formáját ölti.
Az első kérdésre ezért az EUB azt a választ adta, hogy a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében vett, ellenérték fejében teljesített szolgáltatásnyújtásnak minősülnek az olyan ügyletek, amelyek hagyományos devizák „bitcoin” virtuális devizaegységekre, olyan összeg megfizetése ellenében való át‑ és visszaváltását foglalják magukban, amely egyrészt az érintett gazdasági szereplő által a devizák vásárlásakor fizetett ár, másrészt az ügyfeleivel szemben alkalmazott eladási ár közötti különbséget képező haszonkulcsnak felel meg.
A második kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy ítélkezési gyakorlata szerint a héairányelv 135. cikkének (1) bekezdésében foglalt adómentességek az uniós jog autonóm fogalmainak minősülnek, amelyek célja annak elkerülése, hogy a héarendszer alkalmazása tagállamonként eltérjen.
A héairányelv 135. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében a tagállamok mentesítik az adó alól többek között a „törvényes fizetőeszközként szolgáló devizára, bankjegyre és érmére vonatkozó” ügyleteket. A héairányelv 135. cikke (1) bekezdése e) pontjának a különböző nyelvi változatai nem teszik lehetővé annak kétségek nélküli megállapítását, hogy e rendelkezés csak hagyományos devizákat érintő ügyletekre, vagy épp ellenkezőleg, más devizát érintő ügyletekre is vonatkozik‑e. Nyelvi eltérések fennállása esetén kizárólag a nyelvtani értelmezés alapján nem állapítható meg az érintett kifejezés terjedelme. E kifejezést az annak hátterét képező összefüggésekre, valamint a héairányelv céljaira és rendszertani felépítésére tekintettel kell értelmezni.
Az adómentességek célja többek között az adóalap, valamint a levonható héaösszeg meghatározásával kapcsolatos azon nehézségek kiküszöbölése, amelyek a pénzügyi ügyletek adózásának keretében felmerülnek.
Az EUB álláspontja szerint a nem hagyományos devizákat – vagyis az egy vagy több országban törvényes fizetőeszközöktől eltérő pénzeket – érintő ügyletek pénzügyi ügyletnek minősülnek annyiban, amennyiben e devizákat az ügylet felei a törvényes fizetőeszköz alternatívájaként elfogadták, és azoknak nincs más céljuk, mint az, hogy fizetőeszközként használják őket. Ezenkívül az olyan ügyletek sajátos esetében, mint az átváltási ügyletek, az adóalap és a levonható héaösszeg meghatározásával kapcsolatos nehézségek ugyanazok lehetnek, akár a héairányelv 135. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében általában adómentes hagyományos devizaátváltásról, akár egyrészt az ilyen devizák, másrészt a kétirányú áramlást biztosító olyan virtuális devizák át‑ és visszaváltásáról van szó, amelyek anélkül, hogy törvényes fizetőeszközök lennének, az ügylet felei által elfogadott fizetőeszközök.
A fentiek alapján az EUB úgy ítélte meg, hogy a héairányelv 135. cikke (1) bekezdésének e) pontja szerinti adómentesség vonatkozik az olyan szolgáltatásnyújtásokra is, amelyek hagyományos devizák „bitcoin” virtuális devizaegységekre, olyan összeg megfizetése ellenében való át‑ és visszaváltását foglalják magukban, amely egyrészt az érintett gazdasági szereplő által a devizák vásárlásakor fizetett ár, másrészt az ügyfeleivel szemben alkalmazott eladási ár közötti különbséget képező haszonkulcsnak felel meg.
Az ítéletben az EUB kimondta továbbá az alábbiakat:

A „bitcoin” virtuális devizaegyrészt nem tekinthető folyószámlának, sem betétnek, fizetésnek vagy átutalásnak, másrészt a héairányelv 135. cikke (1) bekezdésének d) pontjában említett követeléstől, csekktől és egyéb átruházható értékpapírtól eltérően az azokat elfogadó gazdasági szereplők közötti közvetlen fizetőeszköznek minősül, ezért nem tartozol a 135. cikk (1) bekezdésének d) pontja szerinti adómentesség hatálya alá.
A „bitcoin” virtuális deviza nem képez sem jogi személyek feletti tulajdonjogot megtestesítő értékpapírt, sem hasonló jellegű értékpapírt, ezért a héairányelv 135. cikk (1) bekezdésének az értékpapírokra vonatkozó ügyletek adómentességéről szóló f) pontja nem alkalmazható rá.

Habár a Hedqvist-ítélet kifejezetten a Bitcoinra vonatkozik, a fenti logika alapján más kriptoeszközökre is alkalmazhatóak lehetnek a megállapításai, amennyiben az ítéletben leírt kritériumok teljesülnek.