Hírek

1. Bevezetés: az általános forgalmi adó és a transzferár-korrekciók metszéspontja
Az általános forgalmi adó és a transzferár-szabályok két teljesen eltérő logika mentén működő rendszert képviselnek az adózásban. Az egyik a fogyasztás adóztatására és az adott ügylethez kapcsolódó ellenértékre fókuszál, a másik a kapcsolt vállalkozások közötti nyereség elvárt és megfelelő módon történő megosztásán keresztül a jövedelmezőségre összpontosít.
A transzferár-megközelítés alapját az OECD iránymutatásai szerinti, úgynevezett szokásos piaci ár elve (arm’s length principle) képezi. Célja, hogy a vállalatcsoport egyes tagjai közötti nyereségmegosztás megfeleljen a piaci viszonyoknak. Ezzel szemben az áfa rendszerében a központi kérdés az, hogy egy adott ügylet során történt-e ellenérték fejében teljesített termékértékesítés vagy szolgáltatásnyújtás.
A multinacionális vállalatcsoportok csoporton belüli ügyletei szükségszerűen mindkét szabályrendszer hatókörébe esnek, így azok a gyakorlatban az áfa és a transzferár-szabályok metszéspontjában helyezkednek el.
A két eltérő szemléletből következően azonban a transzferár-kiigazítások áfakezelése nem magától értetődő: lehetséges, hogy egy árkorrekció létrehoz vagy módosít egy áfa szempontjából releváns ügyletet, de meglehet az is, hogy a korrekció áfaszempontból irreleváns, annak hatályán kívül esik.
A jogértelmezési bizonytalanság egyik eredője, hogy a közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló 2006/112/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: Héa-irányelv), amely a harmonizált uniós áfarendszert hivatott szabályozni, nem tartalmaz erre vonatkozó kifejezett rendelkezéseket.
Ennek következtében a tagállamok eltérő értelmezéseket alakítottak ki, ami széttartó, fragmentált gyakorlatokhoz vezetett az áfakezelés területén. A tapasztalt különbségek közelítésére az Európai Bizottság kísérletet tett azáltal, hogy az ÁFA Szakértői Csoport 2018. április 18-án kiadta a 71. számú iránymutatását. Ez kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy a tagállamok számára egységes értelmezési keretet és gyakorlati támpontokat biztosítson. Mivel azonban ez egy iránymutatás, és a jogi természetéből fakadóan nem bír kötelező erővel, pusztán ajánlásként funkcionál, így – a harmonizációs törekvések ellenére – a tagállami gyakorlatok közötti eltérések érdemben fennmaradtak, és a transzferár-kiigazítások áfakezelését továbbra is jelentős bizonytalanság övezte.
Ezt pedig tovább erősítette az a tény is, hogy az Európai Bíróság korábban csak korlátozott számú ügyben foglalkozott közvetlenül a transzferár-kiigazítások áfakövetkezményeivel.
2. Az Európai Bíróság formálódó ítélkezési gyakorlata
Ugyanakkor a közelmúltban született kulcsfontosságú uniós bírósági ítéletek révén egy átfogóbb keretrendszer kezd kirajzolódni annak köszönhetően, hogy viszonylag rövid időn belül kettő, a témával kapcsolatos ügy is az Európai Bíróság elé került. Ezek az ügyek, bár konkrétan Romániához és Portugáliához kötődnek, olyan általános elveket fogalmaznak meg, amelyek a harmonizált uniós áfarendszer igénye miatt valamennyi tagállamban irányadók lehetnek a vállalkozói, tanácsadói, hatósági és bírósági gyakorlat számára.
A C–726/23. számú (Arcomet Towercranes) ügy az Európai Bíróság első olyan meghatározó döntése, amely kifejezetten a transzferár-mechanizmusok és az áfarendszer közötti kapcsolódási pontokat vizsgálja, ezzel fontos ítélkezési alapot teremtve.
Ebben a döntésben az uniós bírói fórum vállalatcsoporton belüli szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó transzferár-korrekciók áfakezelése tekintetében adott iránymutatást. Az ügyet a kihirdetésekor korábban már részletesen elemeztük (Áfa-kalauz 2025/11. szám), ezért most csak röviden idézzük fel annak érdekében, hogy a legújabb uniós bírósági döntéssel történő összehasonlítását megalapozhassuk.
A tényállás középpontjában egy tipikus, cégcsoporton belüli működési modell állt, ahol az anyavállalat stratégiai és irányítási funkciókat látott el, míg a leányvállalat operatív tevékenységet végzett korlátozott kockázat mellett. A feladatokat és a díjazást a felek közötti szerződés részletesen szabályozta. A díjazás meghatározása az OECD iránymutatások szerinti tranzakciós nettó nyereség (TNMM) módszeren alapult. A felek előre rögzített nyereségtartományt határozott meg, és ettől való eltérés esetén év végi kiegyenlítő számlák kibocsátását írták elő. Mivel a leányvállalat több évben is egymás után nyereséget ért el, ezért minden év végén kiegyenlítő számlát kapott az anyavállalattól. Ezeket a számlákat először az általános forgalmi adó szempontjából azonosan kezelte, Közösségen belüli termékértékesítésként hivatkozott rájuk az adóbevallásaiban. Később azonban ezt korrigálta és eltérően kezelte: kettő év esetében a transzferár-korrekciót szolgáltatásnyújtás ellenértékének tekintette, míg a harmadik év esetében áfa hatályán kívüli ügyletként vallotta be annak ellenére, hogy a szerződéses keretek nem változtak. A visszatérítési igénye miatt pedig elkerülhetetlen módon adóellenőrzés alá került, amely során az adóhatóság arra a következtetésre jutott, hogy mindhárom adóévre kiállított számla esetében szolgáltatásnyújtás ellenértékéről van szó.
Az Európai Bíróság a döntésében hangsúlyozta, hogy az ilyen jellegű kiegyenlítő kifizetések minősítése nem a formális elnevezésükön, hanem a mögöttes gazdasági és szerződéses tartalmukon alapul. Amennyiben a felek között olyan jogviszony áll fenn, amelyben kölcsönös teljesítések valósulnak meg, és az alkalmazott díjazási mechanizmus az anyavállalat által ténylegesen nyújtott szolgáltatások ellenértékét képezi, úgy az ilyen kifizetések az áfa hatálya alá tartozó szolgáltatásnyújtás ellenértékének minősülnek. A Bíróság ezzel megerősítette a közvetlen kapcsolat követelményének elsődleges szerepét, amely szerint az ellenértéknek azonosítható módon kapcsolódnia kell egy konkrét szolgáltatáshoz. A konkrét ügyben pedig arra jutott, hogy a szolgáltatásnyújtás és az ellenérték között a konkrét esetben közvetlen kapcsolat van, minthogy a két fél között szerződés létezik, amelyben kölcsönös kötelezettségvállalások történtek, a szerződés szerint a lányvállalat díjat fizetett az anyavállalat által nyújtott szolgáltatásokért, amely szolgáltatások a leányvállalat számára előnyt biztosítottak. Ez utóbbi véleménye szerint abban érhető tetten, hogy a leányvállalat többlet nyereségre tett szert több éven keresztül. Ezt a követlen kapcsolatot pedig nem töri meg a díjazás módja sem, mivel annak pontos kritériumai előre, szerződésben rögzítettek, és a díj nem minősül sem jutalomnak, sem véletlenszerűnek, de nehezen számszerűsíthetőnek, vagy bizonytalannak sem.
A döntés egyik legfontosabb tanulsága, hogy a transzferár-mechanizmusok nem kezelhetők automatikusan áfa szempontjából semleges pénzügyi korrekcióként. Abban az esetben, ha a díjazás szerződésben előre meghatározott, és a felek azt tényleges szolgáltatásokhoz kötik, a transzferár-alapú kiegyenlítő számlák is ellenszolgáltatásnak minősülhetnek. Ezzel összefüggésben az ítélet rámutat arra is, hogy a transzferár szabályok objektív értékelési megközelítése és az áfa szubjektív ellenérték-fogalma közötti feszültség feloldható, amennyiben a felek a díjazási mechanizmust megfelelő részletességgel rögzítik a szerződésben.
Az ügy jelentős következtetéseket hordoz az adólevonási jog gyakorlása szempontjából is. A Bíróság megerősítette, hogy az adólevonás feltétele nem csupán az alaki követelmények teljesítése, hanem a szolgáltatás tényleges teljesítésének és gazdasági tevékenységgel való kapcsolatának bizonyítása is. Ennek érdekében pedig az adóhatóság – az arányosság elvének keretei között – további dokumentumok benyújtását is megkövetelheti, különösen csoporton belüli ügyletek esetében.
Összességében ez az ítélet azt az alapelvet rögzíti, hogy a transzferár-kiigazítások áfamegítélése minden esetben az adott ügylet konkrét körülményeinek vizsgálatán alapul, és csak akkor minősülnek adókötelesnek, ha mögöttük tényleges, azonosítható szolgáltatás és ahhoz kapcsolódó ellenérték áll.
3. Az Európai Bizottság válasza az Arcomet Towercranes ítéletre
A témakör jelentőségét mutatja, hogy a fenti döntésre az Európai Bizottság ÁFA Szakértői Csoportja újabb dokumentummal reagált, és 2025. október 10-én az ítélet tanulságait számba vevő munkadokumentumot publikált kifejezetten azzal a céllal, hogy a témát övező szakmai vitákat a felszínen tartsa.
A 1114. számú munkadokumentum a transzferár-kiigazítások és az áfa közötti kapcsolat rendszerszintű értelmezésére tesz kísérletet. Kiindulópontja az, hogy a C–726/23. számú (Arcomet Towercranes) ügy a közvetlen és közvetett adózás metszéspontjának egyik legérzékenyebb kérdését érinti: azt, hogy a transzferár-mechanizmusok eredményezhetnek-e áfa szempontjából releváns ügyleteket, és ha igen, milyen feltételek mellett. A Bizottság hangsúlyozza, hogy a válasz nem adható meg általános jelleggel, ugyanakkor az ítéletből több olyan elv is levezethető, amely a jövőbeni értelmezés számára irányadó lehet.
A Bizottság elemzése rámutat arra, hogy a jogvita középpontjában az állt, hogy ezek a kompenzáló kiigazítások egyszerű pénzügyi korrekciónak tekinthetők-e, vagy pedig ténylegesen egy szolgáltatás ellenértékét képezik. Az Európai Bíróság ezzel összefüggésben megerősítette azt a dogmatikai tesztet, amely szerint szolgáltatásnyújtás csak akkor állapítható meg, ha a felek között fennáll egy jogviszony, amelyben kölcsönös teljesítések történnek, és az ellenérték közvetlen kapcsolatban áll egy azonosítható szolgáltatással. A döntés jelentősége abban áll, hogy a Bíróság ezt a tesztet kifejezetten a transzferár-korrekciók kontextusában alkalmazta, és a konkrét ügyben arra a következtetésre jutott, hogy a szerződésben rögzített, TNMM alapú díjazás az anyavállalat által nyújtott szolgáltatások tényleges ellenértékének minősül, így az áfa hatálya alá tartozik.
A munkadokumentum egyik legfontosabb elvi megállapítása a transzferár és az áfa közötti értékelési különbség feloldására irányul. Míg a transzferárszabályok az úgynevezett objektív, piaci értéket tekintik irányadónak, addig az áfa rendszerében a szubjektív ellenértéknek – vagyis a felek által ténylegesen megállapított árnak – van jelentősége. A Bizottság azonban rámutat arra, hogy e két megközelítés közötti feszültség feloldódhat abban az esetben, ha a felek a piaci értéket meghatározó módszert már a szerződésben rögzítik, és ennek alapján állapítják meg a díjazást. Ilyen esetben az objektív érték lényegében „szubjektív ellenértékké” alakul át, amely áfa szempontjából is releváns.
Kiemelt jelentőséget kap az elemzésben a kompenzáló transzferár-kiigazítások szerepe. A Bizottság hangsúlyozza, hogy ezek a kiigazítások nem minden esetben tekinthetők pusztán utólagos korrekciónak, hanem gyakran egy előre meghatározott díjazási mechanizmus részét képezik, amelynek célja a célnyereség elérése. Ebből következően az ilyen jellegű kiegyenlítő számlák – a körülményektől függően – ugyanúgy ellenértéknek minősülhetnek, mint egy hagyományos szolgáltatás ellenértéke.
Az adólevonási jog tekintetében a Bizottság megerősíti, hogy a levonás gyakorlása nem kizárólag formai kérdés. Bár a számla megléte alapvető feltétel, az adóalanynak igazolnia kell a szolgáltatás tényleges teljesítését és az adóköteles tevékenységgel való kapcsolatot. A Bíróság e körben egyértelművé tette, hogy az adóhatóság – a szükségesség és arányosság elvének keretei között – további dokumentáció benyújtását is megkövetelheti, különösen csoporton belüli ügyletek esetében. Ugyanakkor fontos korlát, hogy a szolgáltatás gazdasági célszerűsége vagy jövedelmezősége nem vizsgálható, vagyis az adólevonási jog nem tehető függővé attól, hogy az adott ügylet „megérte-e” a vállalkozás számára.
Mindezek alapján a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a transzferár-kiigazítások nem kezelhetők egységesen: egyes esetek az áfa hatálya alá tartozó szolgáltatás ellenértékének minősülnek, míg más esetek pusztán pénzügyi jellegű rendezést jelentenek. A döntő szempont minden esetben az, hogy az adott korrekció mögött áll-e tényleges, azonosítható szolgáltatás, amelyhez az ellenérték közvetlenül kapcsolódik. Ennek vizsgálata esetről esetre kell, hogy történjen, figyelembe véve a szerződéses feltételeket, a gazdasági tartalmat és a felek közötti jogviszony jellegét.
Összefoglalóan, a munkadokumentum általános megállapításai a következők:
– A transzferár-korrekciók általános forgalmi adó hatálya alá tartozhatnak: nem zárja ki az áfa alkalmazását önmagában az, hogy a számla kompenzációs kiigazítást szolgál.
– A kifizetés mögött tényleges szolgáltatásnak kell állnia: az anyavállalatnak valós szolgáltatásokat kell nyújtania (pl. menedzsment, beszerzés, koordináció).
– A változó összegű díjazás is elfogadható lehet: a kiigazítás még akkor is minősülhet szolgáltatás ellenértékének, ha a nyereséghányadoktól függ.
– Az előzetesen felszámított áfa levonható, ha igazolt, hogy a szolgáltatásokat adóköteles tevékenységéhez használták fel. Ehhez azonban megfelelő bizonyíték szükséges, az adóhatóság pedig a számlán túl további dokumentációt is kérhet. Figyelembe kell venni azt is, hogy a kompenzációs kiigazítások jellemzően korábban nyújtott szolgáltatások árának, illetve nyereséghányadának helyesbítését jelentik.
4. Az Európai Bíróság legfrissebb döntése
A téma rövid időn belül újra fókuszba került a C–603/24. számú (Stellantis Portugal) ügyben, amelyben az Európai Bíróság a 2026. május 13-án kihirdetett ítéletében abban a kérdésben hozott döntést, hogy a cégcsoporton belüli szerződéses járműár-kiigazítások, amelyeket jóváíró vagy terhelő értesítések dokumentálnak, az áfa hatálya alá tartoznak-e. A továbbiakban ezt a legújabb ítéletet elemezzük részletesen, majd pedig a két ítéletben megjelenő értelmezési pontokat vetjük össze.
4.1. A C–603/24. számú (Stellantis Portugal) ügy háttere
A döntés tényállása szerint a Stellantis Portugal – korábbi nevén a General Motors csoport portugál értékesítési társasága – a gépjárművek gyártását és értékesítését szolgáló termelési láncban az úgynevezett nemzeti kereskedő szerepét töltötte be. A társaság a Stellantis cégcsoport európai gyártóitól (OEM-ektől) vásárolt járműveket, amelyeket független portugál márkakereskedők részére értékesített tovább.
Ha a végső fogyasztók a járműveken gyártási hibát, jótállási problémát vagy asszisztenciával kapcsolatos rendellenességet észleltek, a javítást a független portugál márkakereskedők végezték el, majd annak költségét áfával növelten a Stellantis Portugal felé számlázták tovább. A Stellantis Portugal ezt követően tájékoztatta az OEM-eket az általa viselt költségekről. E költségek azonban nem csupán a javítási, garanciális és asszisztencia-költségeket foglalták magukban, hanem a saját működési költségeit is, ideértve különösen a személyzeti, energia- és marketingköltségeket.
A cégcsoporton belüli transzferár-megállapodás szerint az OEM-ek által alkalmazott kezdeti eladási árakat úgy állapították meg, hogy a külső értékesítési árakból levonták a forgalmazási költségeket és a forgalmazó számára előzetesen megcélzott működési költséget. Az egyes időszakok végén a felek jóváíró vagy terhelő értesítésekkel kiigazították a járművek eladási árát annak érdekében, hogy a forgalmazó tényleges eredménye igazodjon az előre meghatározott célértékhez.
4.2. Az adóvita
A portugál adóhatóság a 2006. évre vonatkozóan adóellenőrzést folytatott le a társaságnál, amelynek során arra a következtetésre jutott, hogy a Stellantis Portugal a jótállási, javítási és asszisztencia-költségek viselésével, illetve azzal, hogy ezen költségeket a gyártók (OEM-ek) felé tovább hárította, valójában szolgáltatást nyújtott a gyártók (OEM-ek) részére Portugáliában. Ebből kiindulva az adóhatóság a jóváíró és terhelő értesítésekkel dokumentált árkiigazításokat nem az alapul szolgáló termékértékesítések vételárának módosításaként, hanem a Stellantis Portugal által nyújtott adóköteles szolgáltatások ellenértékeként kezelte, és több mint 1,5 millió euró összegű adókülönbözetet állapított meg.
A társaság ezzel szemben arra hivatkozott, hogy szó sem volt önálló szolgáltatásnyújtásról, mivel a vitatott összegek kizárólag a csoporton belüli ármechanizmus részei voltak, amelyek célja a forgalmazást végző Stellantis Portugal működési eredményének előre meghatározott sávban tartása volt az OECD követelményeknek való megfelelés érdekében.
4.3. Az Európai Bíróság elé utalt kérdések
A portugál legfelsőbb közigazgatási bíróság lényegében azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy az uniós áfaszabályozás fogalma, jelesül az „ellenérték fejében teljesített szolgáltatásnyújtás” kiterjed-e a gépjárművek eladási árának olyan, szerződésben előre rögzített kiigazítására, amelyet a felek a minimális haszonkulcs vagy célzott működési eredmény elérése érdekében alkalmaznak, és amelyet jóváíró vagy terhelő értesítés dokumentál.
Egyértelműen látszik, hogy a kérdés jelentősége túlmutatott a perbeli tényálláson, mert közvetlenül érintette azt a szélesebb problémát, hogy az év végi profitabilitási korrekciók milyen esetekben minősülhetnek önálló szolgáltatás ellenértékének, milyen esetekben árkorrekciónak, és mikor maradnak teljes egészében az áfa hatályán kívül. Ez egyébként azzal is járt, hogy az Európai Bíróságnak elsősorban az előzetes döntéshozatali kérelem elfogadhatóságáról kellett döntenie.
4.4. A releváns közösségi szabályok
Az ügyben a 77/388/EGK számú irányelv (hatodik áfa irányelv) rendelkezései voltak irányadók, ezek tartalmukban azonban a Héa-irányelv megfelelő szabályaival azonosak. Kiemelt jelentősége volt az adóköteles termékértékesítéseket meghatározó 2. cikknek, a szolgáltatásnyújtást definiáló 6. cikknek és az adóalapra vonatkozó 11. cikknek.
A hatodik áfa irányelv 2. cikke értelmében hozzáadottérték-adó alá tartozik egyrészt az adóalany által belföldön, ellenérték fejében teljesített termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás, másrészt a termékimport. E rendelkezés már önmagában rögzíti azt az alapelvet, hogy az adóztatás feltétele az ellenérték fejében történő teljesítés fennállása.
A szolgáltatásnyújtás fogalmát a 6. cikk határozza meg, amely szerint szolgáltatásnak minősül minden olyan tevékenység, amely nem tekinthető termékértékesítésnek. E szabály széles körű, maradékelven alapuló meghatározást ad, amely lehetővé teszi, hogy szinte minden gazdasági tevékenység – amennyiben nem minősül termékértékesítésnek – szolgáltatásként kerüljön értékelésre. Kiemelendő továbbá a 6. cikk (4) bekezdése, amely kimondja, hogy amennyiben az adóalany saját nevében jár el, de harmadik személy javára tevékenykedik, úgy őt úgy kell tekinteni, mintha maga is igénybe vette és nyújtotta volna az adott szolgáltatást. Ez a rendelkezés különös jelentőséggel bír a láncügyletek és közvetítői struktúrák áfakezelésének meghatározásakor.
Az ellenérték és az adóalap kapcsolatát a hatodik áfa irányelv 11. cikke szabályozza, amely szerint az adóalap főszabály szerint mindazt magában foglalja, ami az adott ügylet ellenértékét képezi, függetlenül attól, hogy az az ellenértéket közvetlenül a vevőtől, a szolgáltatás igénybe vevőjétől, vagy akár harmadik féltől származik. Az adóalap tehát a gazdasági ügylet tényleges értékét tükrözi, és magában foglalja az árhoz közvetlenül kapcsolódó támogatásokat is. E rendelkezés egyértelművé teszi, hogy az áfa rendszerében nem pusztán a számlázási forma, hanem az ügylet mögötti gazdasági realitás, illetve az ellenérték tényleges tartalma bír meghatározó jelentőséggel.
4.5. A főtanácsnoki indítvány
Kokott főtanácsnok 2026. január 15-i indítványa abból indult ki, hogy az eladási ár puszta utólagos kiigazítása főszabály szerint nem minősülhet önálló szolgáltatásnak. Különösen nem életszerű olyan konstrukciót feltételezni, amelyben a vevő saját maga által „nyújtott szolgáltatásért” adott esetben még fizet is az eladónak. Az indítvány ezért azt hangsúlyozta, hogy a költségek puszta viselése önmagában nem szolgáltatás, és a nyereség csoporton belüli megosztása főszabály szerint nem releváns az áfa szempontjából.
A főtanácsnoki vélemény kiemeli azt is, hogy a transzferár-korrekciók áfakezelésének dogmatikai kezelése nem volna halogatható, ehhez szerinte három eltérő helyzet különíthető el:
– Elsőként azt, amikor a felek között valódi, ellenérték fejében nyújtott önálló szolgáltatás áll fenn.
– Másodikként azt, amikor az adóhatóság egyoldalúan és visszamenőlegesen módosítja a transzferárat kizárólag társasági adózási célból. Ez nem tartozik az áfa hatálya alá.
– Harmadikként pedig azt, amikor a felek eleve változó, meghatározható árral dolgoznak, és az utólagos korrekció valójában a korábbi termékértékesítés vételárának véglegesítése, ezt pedig a Héa-irányelv már most is kezeli.
4.6. Az Európai Bíróság döntése
Az Európai Bíróság ítélete a „közvetlen kapcsolat”, a „kölcsönös teljesítések fennállása” és a „ténylegesen megállapodott ellenérték” fogalmait helyezte előtérbe, és a főtanácsnoki véleményhez képest kizárólag a feltett kérdés keretei között maradt. Visszautalva arra, hogy a kérdést előterjesztő nemzeti bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a Stellantis Portugalt nem kell-e úgy tekinteni, mint amely e járművek javításával kapcsolatos szolgáltatásokat nyújtott az érintett gyártók (OEM-ek) részére, amelyek díjazását az e kiigazításokból eredő összegek egésze vagy egy része képezi.
Álláspontja szerint a konkrét ügyben szereplő ár-kiigazítás nem tekinthető önálló, ellenérték fejében teljesített szolgáltatás ellenértékének. Ehhez ugyanis hiányzott a kellően közvetlen kapcsolat a Stellantis Portugal által viselt javítási költségek és a gyártók (OEM-ek) által kibocsátott jóváíró vagy terhelő értesítések között. Hangsúlyozta, hogy az ilyen kapcsolat fennállásához a felek közötti jogviszonyra és kölcsönös teljesítésekre van szükség, amelyben a kapott összeg valamely azonosítható szolgáltatás tényleges ellenértéke. Márpedig az alapügyben a kiigazításokat nem egy meghatározott szolgáltatás ellenértékeként határozták meg, hanem a forgalmazó (Stellantis Portugal) teljes működési költségstruktúrájára és célzott eredményére tekintettel.
Kifejtette, hogy a Stellantis Portugal és az érintett OEM-ek közötti egyetlen jogviszony megállapítása szerint ugyanis az a 2004. évi megállapodásból eredő jogviszony. A megállapodás célja kizárólag az OEM-ek által a Stellantis Portugal számára értékesített gépjárművek transzferárainak rögzítése volt. Az áraknak a megállapodásban előírt kiigazítása pedig arra irányult, hogy a Stellantis Portugal számára előzetesen meghatározott haszonkulcsot biztosítson. Ennek a megállapodásnak egyetlen rendelkezése sem utalt arra, hogy a Stellantis Portugal és az érintett OEM-ek között olyan jogviszony állt volna fenn, amely szerint a Stellantis Portugal köteles volt díjazás ellenében elvégezni az OEM-ektől vásárolt járművek javítását. Ilyen rendelkezést pedig egyebekben sem talált.
Kitért a díjazás és a közvetlen kapcsolat összefüggésére is és visszautalt az Arcomet Towercranes ügyben már kifejtett álláspontjára, miszerint a díjazás fennállásának bizonytalan jellege megtörheti a közvetlen kapcsolatot a szolgáltatás igénybe vevőjének nyújtott szolgáltatás és az adott esetben kapott díjazás között, valamint, hogy a díjazás nem lehet jutalom, véletlenszerű vagy nehezen számszerűsíthető. A konkrét ügyben megállapítása szerint a transzferár-kiigazításokat nem kizárólag a javítási költségek alapján határozták meg, hanem a Stellantis Portugal teljes költségstruktúráját figyelembe vették, így a javítások csak egy tényezőt jelentettek a számításban. A korrekciók célja az előre meghatározott haszonkulcs elérése volt, nem pedig az egyes költségek – például a javítások – tényleges megtérítése. Ennek következtében pedig a javítási szolgáltatások és a transzferár-kiigazítás között legfeljebb közvetett kapcsolat áll fenn, amely nem alapozza meg az áfa szempontjából szükséges közvetlen kapcsolatot.
Az iratokban fellelhető bizonyíték hiányában elutasította a portugál kormány azon érvét is, miszerint a Stellantis Portugal a gyártók (OEM-ek) nevében járt volna el és így a hatodik áfa irányelv 6. cikk (4) bekezdésének a közvetített szolgáltatásra vonatkozó rendelkezése szerint kellene eljárni.
Fontos kiemelni azt is, hogy az ítélet nem zárta ki teljesen, hogy a nemzeti bíróság az ügyletet az eredeti termékértékesítések ármechanizmusaként, vagyis adóalap-módosításként vizsgálja és értékelje. A döntés legfontosabb üzenete ezért végső soron kettős: egyrészt a profitabilitási korrekció önmagában nem szolgáltatásnyújtás, másrészt azonban továbbra is vizsgálni kell, hogy a szerződéses konstrukció alapján az árkorrekció az adóalap módosításának minősül-e.
Rákosa Melinda írásában, amely az Áfa kalauz 2026/6-os számában jelent meg, a fentieken túl az ügy konklúzióiról és az ebből eredő gyakorlati következtetésekről is olvashat.
Az Áfa kalauz 2026/6-os számában az energiatárolók értékesítésének és telepítésének áfabeli megítéléséről és a behajthatatlan követelések áfájának visszaigényléséről is olvashat, valamint szakértői válaszokat is talál.